Egy a ház

Ravaszul rosszindulatú írás jelent meg az (olasz) katolikus egyház áldozással kapcsolatos gyakorlatáról a 168 Óra Online-on. Az írás úgy próbálja becstelennek és részrehajlónak beállítani a katolikus gyakorlatot, hogy elfelejt tisztázni néhány fogalmat, illetve csak azokat említi, amelyek a koncepciójába beleillenek.

De legyünk megengedőek, lehet, hogy a szerzőnek igazából fogalma sincs arról amit ír. Mindenesetre az „Az elváltak és az áldozati szentség” című írásban nyílt céltudatosság és elvarratlan szálak találhatók.

A szerző azt írja, hogy az „elváltak (…) hátrányos helyzetűnek számítanak, legalábbis a római katolikus egyház előtt”. A mondatba rejtett cél nyilvánvaló: elhitetni az olvasóval, hogy a katolikus egyház magasan tesz a hívek közti egyenlőségre, igazságtalanul különbözteti meg, másodrendű hívőnek bélyegzi meg az elváltakat – most konkrétan az áldozás szempontjából. Két dolgot nem tisztáz azonban, ti. két szentségről beszél egyszerre, továbbá ott lapul egy harmadik a háttérben. Mert szentség a római egyháznál a házasság és az áldozás is, valamint az áldozás feltételéül is szabott bűnbánat. Nem tisztázza, illetve nem tájékoztatja a hozzá nem értő olvasót arról sem, hogy nem a házassági elválás az akadálya az áldozásnak, hanem a feloldozás hiánya.

A katolikus egyház valamennyi szakrális aktust törvényben szabályoz, ez az egyetemes törvénykönyv a Codex Iuris Canonici (magyarul: Az Egyházi Törvénykönyv). A Codex Iuris Canonici (CIC) olvasható magyarul is, hiszen éppúgy érvényes a magyarországi részegyházban, mint az olaszországiban, vagy a tuvaluiban. Előttem most a 3., 1997-es kiadás van, szerkesztette, fordította és a magyarázatokat írta Erdő Péter. Igen, aki most esztergomi érsek, bíboros, a Magyar Katolikus Egyház feje.

Lássuk hogyan vezethető le a tárgyalt téma a CIC-ből. A 1141. kánon szerint a megkötött és elhált házasságot semmiféle emberi hatalom nem bonthatja fel. A 1142. kánon persze a pápának megadja a hatalmat arra, hogy a házasságot megfelelő okból felbonthassa, de ez sem a múltban sem napjainkban nem történik meg gyakran. Aki tehát pápai döntés nélkül felbontja a házasságát, az megsérti a szentséget, bűnt követ el, a katolikus dogmák szerint „halálos bűnt”. A halálos bűn olyan súlyos dologban elkövetett bűn, amit az ember teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követ el, azaz tudatában volt a cselekedet bűnös jellegének, és azt szándékosan követte el. A halálos bűn elkövetése lerombolja az emberben az Isten iránti szeretetet és megfosztja őt Isten megszentelő kegyelmétől. Ha ez a bűn megbánás nélkül marad, akkor kizár Isten országából és a pokol örök halálát okozza. Rendes körülmények között a bűnbocsánatot a keresztség, vagy a bűnbánat szentsége adhatja meg. A bűn akkor bocsánatos, amikor nem teljesül a halálos bűn feltételeinek valamelyike, azaz vagy jelentéktelen dologban követ el az ember bűnt, vagy nincs meg a bűn elkövetéséhez a teljes ismeret (nem szándékos tudatlanság), vagy a teljes beleegyezés. A bocsánatos bűn nem szakítja el az embert Isten kegyelmétől, így az örök boldogságtól sem, de gyengíti az Isten iránti vagy a teremtett javak iránti szeretetet, akadályozza a lélek fejlődését, és így ideiglenes büntetést érdemel. (forrás: wikipedia.hu). A házassági elválás, amennyiben az elvált felek a házasságot nem állítják helyre, olyan bűn, amire nincs bűnbocsánat, a pap nem adhat rá feloldozást. Mivel nincs feloldozás, a katolikus egyház rendje szerint az elvált felek egyike sem köthet érvényes szentségi házasságot újra. Ha egy szentségi házasságot a világi törvények szerint felbontó fél új polgári házasságot köt, azt a katolikus egyház nem fogadja el érvényesnek.

És itt következik a következő szentség, a szentáldozás szentsége kiszolgáltatásának problémája. A CIC 915. kánon szerint a „szentáldozáshoz (…) ne engedjék oda azokat az egyéb személyeket (…), akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak”. Idáig tehát akár igaza is lehet a 168 Óra szerzőjének, hiszen ha nem áldozhat a cikk szerint saját bűnét elismerő népszerű műsorvezető, akkor ne áldozhasson az olasz miniszterelnök sem. Csakhogy itt is hibás a következtetése, hiszen sohasem az egyház, hanem minden esetben az erre feljogosított pap szolgáltatja ki a szentséget.

A cikkben szereplő Mara Venier maga is elismeri, hogy nem volt jogosult a szentség vételére – és mégis kikényszerítette azt a nyilvános botrányt feltehetően nem vállaló paptól. Ez olyan jól hangzik a cikkben, még akkor is, ha gyengíti az ellenálló kurázsit, hogy a műsorvezető többet aztán nem próbálkozott, igaz egy állandó TV show szereplő pap azért ezután is mindig megáldotta a bűnben élő asszonyt. Ő az írás „pozitív példája”, akivel szemben ott van a jobboldali, nyilvánvalóan erkölcstelen Silvio Berlusconi, aki már második házasságában él és nem átall odaállni a szentség kiosztásakor, sőt azt meg is kapja.

A katolikus egyház még protestáns szemmel is, nemhogy ateista szemszögből különös képződmény, az Ige és a dogmák számomra különös egyvelege határozza meg mindennapjait, szokásait, törvényeit. Itt azonban egy – természetesen némelyekben visszatetszést keltő – különös helyzetről van szó. A CIC szerint a katolikus pap minden további nélkül köteles megtagadni a szentség kiszolgáltatását azoknak, akik nem jogosultak és felkészültek annak vételére. Gyakran mégsem teszik meg. Ennek azt gondolom végtelenül egyszerű az oka. Félnek a visszautasítást követő botránytól. Képzeljük el, mi történt volna, ha az áldozáshoz járuló olasz miniszterelnöktől megtagadja egy olyan eseményen az ostyát a pap, amelyen tömegek vesznek részt. Az egyházjog szerint meg kellett volna tagadnia, ez kétségtelen. Ugyanakkor azonban jelentős botrány, hetekig tartó sajtópolémia követte volna a megtagadást. A pap pedig ember, aki vagy nem meri felvállalni az ilyen nagy visszhangot kiváltó botrányt, vagy – és ez a fontosabb szempont – úgy gondolja, hogy az ilyen felhajtás káros lehet az egyház számára, a jogos elutasítás miatti viták háttérbe szorítanák az egyház egyéb, normális körülmények között különös visszhangot ki nem váltó szolgálatát.