2012 12
06
--

Áldott, békétlen karácsonyt!

kakas.jpgHa szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny…
(Reményik Sándor)
A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége. (Dan Millman)

Első életkép: Dunántúli kis-gyülekezet hálaadó ünnepségén az elöljáró a következő szavakkal buzdítja az ünnepet ülő közösséget: „Ritkán hallunk egymásról és ez jó. Mert azt jelenti, hogy nincs ügy. Nincs olyan ügy, amely eljutna hozzám. Amelyben közbe kellene avatkoznom…”

 

Nincs ügy. Nincs hír. Nincs balhé. Béke van. Egy olyan világban, amely csak a rossz hírre rezonál és ahol csak a botrányos lépi át az ingerküszöböt ez sem kevés. De nekünk, akik a jó hír szolgálatába szegődtünk vajon ennyi elég?

Második életkép: Lelkipásztor a megyei lap hasábjain. Lelkipásztor a városi tévében. Lelkipásztor a település honlapján. Lelkipásztor a tűzoltókocsi mellett. Lelkipásztor a szobor avatásnál. Lelkipásztor a hullámmedencénél. Lelkipásztor a fogadáson. Lelkipásztor mindenütt. Lelkipásztori omnipraesentia. Hívnak bennünket, kívánatos a jelenlétünk, „tényezők” vagyunk. „Tiszteletes úr, álljon csak oda a képviselő úr, a polgármester úr, az igazgató úr … mellé. Ja, hogy szólni is kíván? Lenne egy kérésünk: rövid legyen…” – Jelenlétünk elvárt, mondandónk közömbös. Díszletek vagyunk...

Harmadik életkép: Egyházmegyei Közgyűlés a helyszín. Öltönyös résztvevő állkapcsának szalagos izomzata meg-megfeszül: ásít. Pedig pörögnek az események. Sietve haladunk egyenest a cél felé. Időkímélés céljából a jelentések szóban el sem hangzanak. (Úgyis mindenki elolvasta otthon – vagy nem?) Hozzá is lehet szólni és vitatni is lehet azt, ami el sem hangzott. Persze csak annak, aki játszadozni mer a többiek idejével és türelmével. És kockáztatni meri az események komoly téttel bíró végkimenetelét: Odaérünk-e az ebédre, amit természetesen időre rendeltünk? Vagy vacsora volt talán, én már nem is tudom?

Negyedik életkép: „Most bezzeg itt vagytok!” – ezzel a mondattal, felütéssel kezdődött az igehirdetés egy őrségi templomban a kétezres évek valamelyikének karácsonyán. Ha személyesen ott lehettem volna, esetleg visszakérdezek: - Baj, hogy jöttünk? Zavarunk netán?

Karácsonykor megtelnek a templomaink. Tudunk-e igazán örülni ennek? Vagy inkább frusztrál bennünket a sok – évente egyszer látott – ismeretlen ismerős jelenléte? Nyitott szívvel várjuk, vagy szúrós szemmel, szavak nélkül is ítélve szemléljük a „most bezzeg” érkezőket.

Epilógus: Ahol életképek vannak, ott élet van. Él az Egyház. Él a Krisztus teste. Még akkor is, ha néha fájnak azok a tagjai, akik mi vagyunk.

Szeretem a Krisztust, és szeretem az Egyházamat. Annak tagja vagyok és leszek.

De nem szeretem azt, ha közönyt tapasztalok, különösen akkor, ha az belülről jön, belülről emészti a testet. „ A közöny szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.” (Anne-Sophie Brasme) Nem szeretem a békének álcázott kényelmet, a semmittevést, az eseménytelenséget, a zord magányt.

A hit mozgást jelent, úton járást, dinamikát, keresést és tapasztalást, rendíthetetlenséget és bukásokat is, sokszor konfrontációt.

Adjon az Isten megmozdító és elindító, áldott, ha úgy tetszik békétlen adventi készülődést.

Írta: erdelyik | Tags: Címkék: advent református
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://egyhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr834950399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.) | Partnerünk: Erdélyi Károly - honlapkészítés és keresőoptimalizálás