2012 09
12

Vannak-e még samaritánusok?

Az Újszövetség egyik legszebb példázata az irgalmas samaritánus története (Lk 10,30-37). A történetben Jézus arról beszél, hogy az út szélén fekvő, rablók által kifosztott és megvert ember mellett mindenki segítségnyújtás nélkül elmegy, csak egy samáriai áll meg és segít rajta. Egy olyan nép fia, akitől épp nem várta volna senki. A keresztyénség egyik legfontosabb feladata a segítségnyújtás a bajbajutottakon. Nézzük, korunk egyházának életében miként van jelen az irgalom és a segítségnyújtás.

samaritanus.jpg

Az irgalmas samaritánus

Jelenleg intézményesült formában van elsősorban jelen az egyházban a segítés. Gyakorlatilag minden nagyobb felekezet működtet diakóniai intézményeket. Ezek kórházak, anyaotthonok, iszákos- és drogosmentő szolgálatok, szeretetotthonok stb. Nagy felkészültségű szakemberek foglalkoznak a beteg és/vagy elesett emberekkel. De ettől még akár egy önkormányzat is üzemeltethetné ezeket az intézményeket. Miért gondolom én jobbnak hát, ha egy egyház az üzemeltető? Az egyházi intézmények szakemberei túl a szakmai felkészültségen, talán valami többet is tudnak adni. Egy egyházi intézmény nem attól egyházi, mert kereszt van a falon, vagy a szobákban, hanem attól a plusztól, amit Jézus jelenléte, Jézus tanítása ad. Ha több egy egyházi szervezet, akkor az a szeretettől több.

Nyilván erre sokan mondhatják, hogy egy világi szervezet dolgozói képesek ugyancsak szeretettel ápolni a rászorultakat, de egy egyházi intézményben a szolgálaton van a hangsúly. Nem csupán dolgoznak, de szolgálnak. Nem csupán az ápoltakat szolgálják, de Istennek tetszően teszik azt.

Nem tagadhatjuk azt sem persze, hogy az egyházak diakóniai szolgálatát a pénz is motiválja. Ezt az egyébként már régen folytatott tevékenységet ma állami normatíva is finanszírozza. Jobban, mint a nem egyházi szolgáltatásokat. Sok-sok olyan szeretetintézmény működik, amelyik ebből a plusz finanszírozásból profitál. Igen ám, de ezek a szervezetek nonprofitként működnek, tevékenységük hasznát visszaforgatják a tevékenységbe magába.

Másik terület a gyülekezeti diakónia. Ez nem államilag finanszírozott, ezt a gyülekezetek, egyházközségek tagjai, lelkészei, papjai önkéntesen végzik. Nézzük, miről van szó! Magyarország elöregedik, egyre több az egyedülálló idős, beteg, vagy csak egyszerűen magányos, egyedül élő ember.. Nagyon sok helyen gyülekezeti csoportok szerveződnek arra, hogy az ilyen embereket segítsék, gondozzák, ebédet vigyenek nekik, felaprítsák a tüzelőt, majd behordják. Ez a klasszikus diakónia. Egy igazi keresztyén közösség törődik a közösség rászoruló tagjaival. Erre csettinthetünk és mondhatjuk, ez az igazi keresztyéni szeretet. Sajnos, ahogyan jellemzően a falvakban egyre fogynak az egyháztagok, úgy ez a tevékenység is egyre inkább csak a városiakra jellemző.

Az őskeresztyének nagyon szoros, testvéri közösségekben éltek. Együtt éltek, mindenüket megosztották, figyeltek egymásra. Nem fordulhatott elő olyan, hogy egy rászoruló, egy bajban levő gondjai elkerülték a többiek figyelmét. Ha pedig nem kerülte el, akkor gondoskodtak róla. Nem lehetett olyan, aki saját képességei, lehetőségei miatt éhezett, fázott, hiszen a közösség tagjai megosztották vele javaikat. Ez mára nyilván eltűnt, illetve csak néhány ma szélsőségesnek mondott közösségben szokás.

A keresztyénség intézményesülése után a keresztyén közösség tagjainak gondozását a papok, szerzetesek, apácák, lelkészek, diakonisszák vették át. Sokáig, nagyon sokáig ezek az emberek látogatták a gyülekezetek tagjait, figyeltek problémáikra,és megpróbáltak segíteni Nem véletlenül hívják a lelkészt lelkipásztornak is, hiszen az is a dolga, hogy pásztorolja a nyájat, ne hagyjon leszakadni egyetlen bárányt se. Sajnos ez mára kiveszőben van.

Hogy mi ennek az oka? Talán a közömbösség? Azt gondolom nem, illetve elsősorban nem ez. A gyülekezetek valaha tanítókat, különböző feladatokkal megbízott munkatársakat alkalmaztak. Minimális volt az adminisztráció, a lelkésznek csak arra kellett figyelnie, hogy ellássa a szolgálatot és foglalkozzon a hívekkel. Mára a helyzet sok tekintetben az ellenkezőjére fordult. Az egyre nehezebb anyagi körülmények között működő keresztyén közösségekben egyre kevesebb főállású szolgálattevő van. A protestáns egyházakban még nem olyan nagy a gond, de a katolikus egyházban riasztó méreteket ölt a paphiány. Ha kevés pap, akkor az, aki még van, egyre több településen, egyre több közösségben szolgál. Egyre kevésbé ismeri az egyház tagjait, egyre kevésbé tud odafigyelni és foglalkozni problémáikkal.

Én valamikor nem tudtam elképzelni, hogy egy-egy keresztyén közösségben élő, abban önkéntes szolgálatokat is vállaló, tehát a közösség aktív tagjaiként működő ember problémája ne tűnjön fel az adott közösség vezetőinek, tagjainak. Ma már egyre gyakoribb. Persze, ha odamegy valaki egy lelkészhez, hogy tisztelendő úr, vagy asszony problémáim vannak, nyomasztanak a gondok, akkor azt meghallgatják. Nem oldják meg feltétlenül, de lelki vigaszt nyújtanak, saját eszközeikkel próbálnak segíteni. De egyre ritkább az, hogy maga a lelkész vegye észre, hogy valaki bajban van. Egyre ritkább, hogy a közösség lépjen oda a gondokkal küszködő mellé, hogy a hóna alá nyúljon. Elkeserítő ez? Igen.

Az intézményesülő, intézményként működő egyházakban az elesettek védelme ingatag. Ha valaki olyan szerencsés, hogy bekerül az intézményi hálóba, akkor rajta segítenek. De ha nem?

Protestánsként vallom a semper reformanda elvét. Az egyháznak újra és újra meg kell újulnia. Oda kell figyelni, hogy a tiszta evangéliumot hirdessék a keresztyének igében és életvitelben. Nem könnyű ám, mindenki hibázik is eleget. Ami ugyanilyen fontos, hogy figyeljünk egymásra. Egymás gondjaira, problémáira. Van, hogy elég, ha leülünk valakivel egy pohár bor mellett és beszélgetünk, vagy hagyjuk beszélni. Van, hogy többet kell tennünk, ételt, italt, munkát kínálnunk, vagy megtanítani rá, hogy hogyan találjon.

Az irgalmas samaritánus története sokat mondó, sokat felemlegetett jelenete Lukács evangéliumának. Egy ellenséges nemzet fia, egy lenézett idegen megy oda ahhoz a szenvedő zsidóhoz, akinek saját nemzettársai sem álltak meg segíteni. Mi az oka hát annak, hogy mi többnyire saját keresztyén testvéreink szenvedését is szenvtelenül figyeljük? És ha az ő problémájuk nem érint meg minket, hogyan figyelünk más vallású, vagy nem vallásos felebarátainkra?

Írta: erdelyik | Tags: Címkék: segítség szeretet diakónia samaritánus
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://egyhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr264772763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hátha még felismernéd a valódi történetet! (Isaac Asimov nyomán)
A lényeg ebben a történetben nem az, hogy a szamaritánus segített, hanem előtte egy kohanita és egy levita cserben hagyta! De a kitaszított, megvetett szamáriai segített. Mintha a mai Magyarországon azt mondanánk, hogy egy magyar, meg egy pap otthagyta, és egy cigány segített!
Érted?
@Rézfánfütyülő fűzangyal: Hátha még végig is olvastad volna, mondjuk az utolsó bekezdést is. A történet lényege az, hogy akinek kötelessége lett volna, az nem segített, csak a "cigány" ÉS aki segített, az a saját költségén, felebaráti szeretetből segített. Ha végigolvasod az igeszakaszt, akkor láthatod, hogy Jézus a példázatot arra a kérdésre mondta el, hogy "ki a felebarátom".

Tudom, hogy sokan mindent a politika nyelvére fordítanak (samaritánus = vigány), de itt ez csak egy része a történetnek.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.) | Partnerünk: Erdélyi Károly - honlapkészítés és keresőoptimalizálás