Egy a ház

Vicken érsek és Fischl Vilmos

2012. augusztus 28. és szeptember 5. között lehetőségem volt Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök megbízottjaként az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága ülésén részt vennem Krétán. A központi téma, ami a 2013. évi busani nagygyűlés fő témája is lesz nagyon elgondolkodtató: „God of life, led us to justice and peace", vagyis „az Élet Istene vezet minket az igazságra és békére.” Ennek a központi közgondolkodásnak a fényében igen furcsa érzésem támadt, amikor az örmény orthodox egyház részéről Vicken érsek odajött hozzám szeptember elsején szombat reggel a központi bizottság ülésén és azt kérdezte „mi történt tegnap Magyarországon?”

Kezében legalább 10 darab sajtó anyagot szorongatott, amelyeket az internetről nyomtatott ki. Átnéztem az általa adott anyagokat és magam is megnéztem az interneten is hozzáférhető sajtót, hiszen tájékozatlan voltam. Akkor már napok óta nem olvastam magyar híreket.

Megdöbbentem, mert tudtam, Örményország 100 százalékban keresztén ország. Tudtam, hogy ez a hír nagy port fog kavarni a 150 fős Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsági ülésén is. Magyarország ugyanis elengedett egy életfogytiglanra elítélt katonát, aki minden gond nélkül bevallotta tettét és megbánást sem mutatott ezután. Mégis elnöki kegyelemben részesült hazájában.

Felhívtam az evangélikus egyház elnökségét, Gáncs Péter elnök-püspököt, majd Prőhle Gergely országos felügyelőt, akikkel megbeszéltük, hogy a református és evangélikus egyház – amelyek mindketten tagjai az Egyházak Világtanácsának – közös levélben szolidaritásukat kellene, hogy kifejezzék az örmény orthodox egyház khatolikoszának II. Karekinnek.

 Az orthodox egyházak autokefál egyházak, vagyis saját pápájuk van, jelen esetben II. Karekin. A háttérben elkészült a levél Magyarországon és közben II. Karekin khatolikosz személyi titkárával is felvettem a kapcsolatot, aki szintén jelen volt a központi bizottság ülésén.

Megbeszéltük, hogy amint megérkezik a levél, rögtön felteszik az örmény egyház honlapjára. A levél megírását követően néhány órával később már rajta is volt az örmény egyház honlapján a magyar protestáns egyházak püspökeinek levele. Nem sokkal később már tele volt ezzel a levéllel a világi média is.

Közben az EVT főtitkár is kérte, nézzem át a levelét, amit a magyar miniszterelnöknek és köztársasági elnöknek írt és amelyben aggodalmát fejezi ki a kiadatás kapcsán.

Átnézésem után az információt máris elküldték emailben. Megdöbbentem, hogy egy akut ügy kapcsán milyen gyorsan terjed és milyen nagy hírértéke van az információnak. De ezzel az ügy még nem zárult le, hiszen a következő nap ki kellett állnunk az örmény orthodox érsekkel együtt a központi bizottság elé, hogy a küldöttek előtt tárgyaljuk meg az ügyet.

Az érsek elmondta, hogy Azerbajdzsán kormánya a fogoly Magyarországról való elszállítását követően azonnal szabadon engedte Szafarovot, őrnagyi rangra emelte, nemzeti hősnek kiáltotta ki, valamint jelentős pénzösszeggel és új házzal ajándékozta meg. „Azerbajdzsánban hősi cselekedetnek számít, ha valaki meggyilkol egy örmény katonát. Szülőhazája hősként köszöntötte a hazatérő Szafarovot" – tette hozzá Vicken érsek.

Felszólalása után jöttem én, mint a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkára. Elmondtam, hogy hogy Magyarország Szafarov visszaszolgáltatásával kapcsolatban jó szándékkal, a nemzetközi jognak és a Genfi Egyezménynek megfelelően járt el. A tárgyalásokon az Azerbajdzsáni Igazságügyi Minisztérium biztosította a magyar kormányt arról, hogy az elítéltnek további minimum huszonöt év fegyházbüntetést kell letöltenie a lehetséges szabadlábra helyezés előtt. De ígéretüket nem tartották be, ezzel megállapodást szegtek. Bejelentettem, hogy a magyarországi egyházak vezetői levélben fordultak II. Karekinhez, minden örmények legfelsőbb katholikosz-pátriárkájához, hogy kifejezzék mind az esemény miatt érzett fájdalmukat, mind pedig az örmény néppel való együttérzésüket. Vicken érsek és én is, arra kértük a bizottság tagjait, hogy imádkozzanak a térség békéjéért és stabilitásáért.

Az érsek vette át a szót és beszámolónkat azzal zárta, lehet, hogy országaink között nincs mostantól diplomáciai kapcsolat, de egyházainkon keresztül a diplomácia új fejezetet nyitott meg. Ezután keresztény testvérekként, a megbocsátás jegyében megöleltük egymást.

Nem fogom elfelejteni soha azt a feszültséget, ami akkor a teremben uralkodott és azt az őszinte, határozott hangot sem, ahogyan Vicken érsek kezelte ezt a roppant nehéz ügyet. Ám nyilvános megbékélésünk után, éreztem a megkönnyebbülést is és megerősödtem hitemben, hogy Krisztus valóban egy az Egyházban.